Daiki - 6. rész


Sziasztok!

Meg is hoztam a következő fejezetet. Sokat nem fűznék hozzá, maximum annyit, hogy úgy tűnik, ezzel a fejezettel a Daiki sorozat is véget ér. Nem ért még véget a szavazás az oldalsávban a következő sorozat kapcsán, így arra még szívesen várom a visszajelzéseiteket. Addig valószínűleg novellákat, érdekességeket fogok hozni a történettel kapcsolatban.

Nem tudom, mennyien lájkoltok Facebook-on írói oldalakat, de nagy örömömre szolgált, hogy az egyik ilyen oldal adminja megkeresett, hogy a Vámpírrejteket is és a másik blogomat is kitenné az oldalára. Nagy köszönet neki!

Nem is szaporítom tovább a szót, itt az ideje, hogy belemerülhessetek a fejezetbe.
Jó olvasást!










(Daiki szemszöge)




Napjainkban:




     Így visszagondolva azokra az évekre lassan már üresség fog el. Fáj, de mégis olyan távoli, talán tényleg igaz az, hogy az idő segít. Lassan kikopik belőlem az a kisgyerek, aki voltam az átváltozásom előtt, és nem marad más, csak egy szörnyeteg, aki gyilkol, kínoz, és vérrel táplálkozik. Lehet, ennek így kell lennie, nagyon más utat nem látok. Hiszen vámpírként ki tudna együttérző, kedves, barátságos lenni. Néha még Asaminak sem megy, pedig ő annyira más, mint én...



1896. január:



     Épphogy rendbe tudtam tenni az életem, már amennyire ezt meg lehetett valósítani, a szüleim máris belémrúgtak. "Testvérem" lesz. Aha, csak ők gondolják, hogy egy bömbölő, nyáladzó Eredeti kölyköt én testvéremnek fogok tartani. Nekem csak két testvérem volt. Mindkettő meghalt.
     Azon a napon már reggel tudtam, hogy valami nincs rendben. Mindenki olyan hallgatag volt a Nagyteremben is, a szüleim csak pillantásokkal kommunikáltak. Furák voltak, de ezt akkor még betudtam annak, hogy sok a munka és ki sem látszódnak a papírhegyek alól.
  - Daiki, fiam, valamit meg kell beszélnünk - szólalt meg Kato, de én, mint akit tényleg nagyon lefoglal a munka, csak a papírokba mélyedve hümmögtem egyet.
     Fura volt a légkör, szinte már fojtogatott. Nem tudtam, mi volt az az érzés, de úgy éreztem, ismét el kell tűnnöm a Rejtekből egy kis időre. Megváltoztak az itteni vámpírok. Olyan... semmilyenek. Mindenki csak a saját dolgával volt elfoglalva, mondjuk azt már meg kell hagyni, én is előszeretettel tettem úgy, mintha dolgoznék. Végülis a Tanácsnál csak ennek a két szerencsétlenségnek kellett elviselnek az auráját, kint meg mindenkiét. Azért ez mégis jobb.
     Szerencsétlenség... Nem véletlenül jellemeztem őket ezzel az egy szóval. Hiába néztem fel rájuk, hiába fogadtam el őket a szüleimnek, Carol fura viselkedése rátette a bélyegét a kapcsolatunkra. Ő kezdte el, Kato pedig néhány nap múlva ugyanúgy, mint Carol, egyik pillanatban szárnyalt, a másikban meg sötét aurát bocsátott magából. Nem értettem, miért, míg a beszélgetés végére nem értünk.
  - Daiki, tudod... Az elmúlt időszak nehezen telt, és... - és elkezdte mondani a végeláthatatlan sok felesleges szöveget. Komolyan, legszívesebben a képükbe ásítottam volna, de tiszteltem őket, és valamilyen szinten kedveltem is ezt a párt. Carol mégis csak mondta és mondta a sok ócska és unalmas szöveget arról, hogy milyen volt az odaköltözésem, amikor elmentem, hogy érezték magukat, mikor visszatértem... Csupa olyan duma, ami engem egy cseppet sem érdekelt.
  - Lehetne, hogy a tárgyra térjünk? - néztem fel az egyik papírból, ezzel anyámba fojtva a szót. - Inkább azt mondjátok már el, miért viselkedik velem mindenki olyan furcsán? Akárki csak szembejön velem az egyik folyósón, már olyan, mintha arra készülnének, hogy robbanni fogok. Miért? Ti is furcsák vagytok velem, alig beszéltek hozzám, most meg, mikor megtiszteltek néhány szóval, csak untattok! - vágtam a képükbe az eddigi gondolataim.
  - Hidd el, nem egyszerű ezt elmondanunk. Tudjuk jól, hogyan fogsz reagálni, de valamikor meg kell tudnod... - szállt be végre Kato is a csevegésbe.
  - Azt hiszem, épp itt az ideje, nem? Nem akartok teljesen véletlenül beavatni? - tettem le egy lapot az asztalra, pimaszan néztem rájuk. Elég volt a tiszteletből, amikor ők sem tisztelnek annyira, hogy beavassanak fontos dolgokba.
  - Pont ezen vagyunk - válaszolt anya higgadtan, de a szemében valamit láttam. Nem épp azt, amire számítottam volna, nem volt dühös, semmi ilyen érzelmet nem mutatott. De félt. Ezt láttam rajta. - Daiki, én... Terhes vagyok. Testvéred lesz, fiam!
     Úgy nevettem fel, mintha a világon a legjobb poént hallottam volna az imént. A könnyeim törölgetését immitáltam, végül rájuk néztem.
  - Egy valamit jól jegyezzetek meg. Az az Eredeti senki soha az életben nem lesz a testvérem! Nekem két testvérem volt, mind a kettő halott. Mindkettőt én magam öltem meg - álltam fel az asztal mögül, az előttem lévő bútordarab lapjára támaszkodtam a kezemmel. Szemeim lassan vettek fel egyre sötétebb színt, míg el nem érték a fekete legsötétebb árnyalatát. Szemfogaim megnyúltak pont úgy, mint mindig, ha szétrobbanok a dühtől.
     Mérgemet éreztem a nyelvemen, nem volt jó íze, de már megszoktam. Túl gyakran húzzák fel az idegeim, de Katoék most minden eddigin túltettek. Hogy képzelik azt, hogy én majd az ő fattyjukra azt fogom mondani, hogy a testvérem? Mégis hogy gondolják, hogy egy Eredeti pótolni fogja az igazi testvéreimet?
     Az asztal a terem másik végébe repül, pedig nem is fejtettem ki rá nagy erőt. A papírok, amik rajta voltak, mint a hó, úgy hullott le a földre. Izmaim befeszültek, morgás tört fel a torkomból.
  - Fiam, kérlek, értsd meg, hogy... - a szőke férfi mondatát könnyűszerrel szakítottam félbe.
  - Nem érdekel, ha kipottyantod azt a senkit - mutattam Carolra -, de ha még egyszer azt a szót mondjátok rá, saját magam fogom őt is kinyírni! - hagytam el a Tanácstermet.



1896. május 14.:



     Mindenki készült rá. Mindenki, kivéve engem. Nem érdekelt egy Eredeti sem. Utáltam mindet. Jelenleg még a nevelőszüleimet is.
     Mióta megtudtam anya terhességét, egyszer sem mondták Asamira azt, hogy a testvérem. Nem merték, mert féltek, hogy otthagyom őket és a Rejteket. Féltek, hogy Asamit is kinyírom, mint ahogy... De őket nem én magam öltem meg. Kenjit a senkiháziak, akik sajnos a biológiai szüleim. A húgommal pedig nem tudom, mi lett. Mikor elmentem azon az estén megölni a férgeket, ő nem volt a házba. Lehet őt is kitették otthonról, vagy megtehette, hogy elköltözött onnan. Esetleg pont akkor nem volt otthon? Ki tudja. De a lényeg, hogy az ő halála nem az én lelkemen szárad, mégis halottként emlegetem. Több, mint száz év eltelt a születése óta, így biztos vagyok abban, hogy már nem él.
     Minden most az új gyerekről szólt. Sokan azt híresztelték, ha Asami megszületik, én eltűnök a Tanácsból, mivel ő vér szerinti gyerek, nem pedig átváltoztatott, mint én. Azonban ebbe nekem is volt beleszólásom, még csak nem is tudták, hogy mennyi. Hiszen amikor a Rejtekben voltam, mindig rend volt. Amint eltűntem, káosz lett urrá a Rejteken, nyilván azért, mert nekem mindig is megvoltak a módszereim, amivel mindenkit elkussoltattam. Katoékban ilyen erő nem volt, mondhatnám úgy is, hogy nélkülem el vannak veszve. És abban száz százalékig biztos voltam, hogy egy Asami nem fogja tudni átvenni a helyem, benne sem lesznek ilyen adottságok.
     Este környékére végre lecsitult minden. Az eddigi mozgolódások elhalkultak, amint megszületett az a bőgőgép. Már most az idegeimre ment, de nem tettem semmit. Katoék betartották az ígéretüket, egy szót sem mondtak kettőnkről, így én sem zavartam őket. De ez már biztos, hogy azóta több éjszakát töltöttem a szabadban kószálással, ahova elég sokszor Genki is elkísért.