Daiki - 5. rész


(Daiki szemszöge)



1777. december vége:



     Végignézni annak a személynek a halálát, aki szép lassan egyre nagyobb helyet foglalt el az életedben, rohadtul pocsék érzés. Nekem pedig végig kellett, már másodjára is. A testvérem után most Ella volt soron.
     Akkor este, a fájdalom olyan szinten emelkedett felül a lányon, amit már alig bírt elviselni. És az utána következő néhány nap szintén így telt el, nekem pedig esélyem sem volt segíteni rajta. Amikor pedig teljesen feladta lelkileg is, a szervezete is csődöt mondott.
     Csak ültem a szobában, gondolataimba mélyedve. Olyan idegen volt minden már. Mintha most jöttem volna Angliába. Nem találtam a helyem. Tudtam, nem maradhatok tovább itt. Ella kötött ide, de most nélküle már minden olyan üres volt.



~~×~~



     Az utazás rémesen hosszú volt. Mire elértem a Rejteket, agyilag is lefáradtam, mivel egész idő alatt Ellán járt az eszem. Amikor viszont a nagy kaput elértem, és megláttam a kastélyt, megkönnyebbülést éreztem. Az őrök úgy fogadtak, ahogy egy vezetőt kell, meghajoltak előttem, és hatalmasra tárták a kapukat.
  - Legalább az egód is befér - hallottam meg legjobb barátom hangját, majd felé is fordultam. Genki egy szempillantás alatt ért elém, hogy egy pacsival üdvözölhessen.
  - Biztosan erre gondoltak az őrök is - vigyorogtam. - Jó újra itt lenni!
  - Egy vadászat? - ajánlotta fel a kecsegtető lehetőséget, azonban fejemmel nemet intettem.
  - Már ettem útközben. Amúgy is jó lenne lepihenni - utaltam az utazás hosszúságára.
  - Rendben, de Kato kérte, hogy amint megérkezel, menj a Tanácsterembe - jutott eszébe.
  - Köszönöm, Genki - bólintottam, majd elindultam fel a szobámba.
     A cuccaimat gyorsan lepakoltam, vámpír tempóban ez nem vesz sok időt igénybe. Mikor végeztem, végignéztem a szobán. Most nem tűnt annyira idegennek, mint miután beléptem ide. A holmijaim otthonosabbá tették. Tényleg jó, hogy visszajöttem!
     A Tanácsteremben már a nevelő szüleim ott voltak, már várták, hogy megjöjjek. Carol átölelt, Kato pedig a háttérben megállva figyelt minket. Hiába tartott a fiának, valahogy mindig éreztem kis távolság tartást az irányából. Meg is értem, nem indult valami fényesen a vámpír létem.


~~×~~


     Pár óra múlva már a szobámban voltam, mikor valaki kopogott. Be is invitáltam Carol-t, aki óvatosan megérdeklődte, nem vagyok-e nagyon fáradt. Hát tény, hogy az utazás és a fogadtatás agyilag kicsit lehúzott, de cseppet sem éreztem, hogy fizikailag fáradt lennék. Érdekelt, mi miatt érdeklődik, általában az ilyesfajta kérdéseket komoly téma követte. Ez most sem volt másként, azonnal rá is tért a tárgyra.
  - Tudod, miután elutaztál, szomorú hírt kaptunk - kezdte. Leültem az ágyra, hellyel kínáltam. - Köszönöm. Szóval - ült le - nem sokkal, miután elmentél, az egyik kémünk visszatért a Rejtekbe egy hírrel. A valódi szüleidről...
  - Nem érdekel, Carol - vágtam közbe, amint azokat a férgeket emlegette. Mit érdekel engem azoknak a nyomora. Ők is tettek arra, hogy velem mi lett, akkor én miért foglalkoznék velük? Főleg, mert tudom jól, Carol miért jött.
  - Meghaltak, Daiki - mondta ki. Tekintete komor, sajnálkozó volt, azonban engem nem hatott meg.
  - És? Halandók, persze, hogy idővel elpusztulnak. Nem mások, mint taposni való férgek. Engem nem érdekelnek - vontam meg a vállam. Anyám hitetlenül nézett rám, lehet azt gondolta, hogy rosszul hall. Pedig nem, és hogy ezt nyomatékosítsam, hozzátettem: - Csak emiatt jöttél?
  - Daiki, ők a szüleid!
  - Voltak, Carol! Csak voltak, míg ki nem dobtak otthonról. Miattuk halt meg a fivérem! Megérdemlik, hogy megdögöljenek - fogalmaztam nyersen. - Hosszú kín szenvedések árán, hogy könyörögjenek az életükért, amit már nem kapnak vissza.
  - Daiki... - változott meg a tekintete. Rájött, de abszolút nem bántam. - Te tetted?
  - Mit tettem? - kérdeztem vissza. Azt akartam, hogy kimondja. Szerettem volna az ő szájából hallani a tetteimet és annak a súlyát.
  - Te ölted meg őket? - adta meg a vágyamat. Elvigyorodtam. Nem boldogan, semmi vidámság nélkül, mégis elégedetten. Anyám szemében láttam, ahogy szép lassan tudatosul benne, hogy tényleg én voltam.
  - Természetesen, anya - nevettem fel, még én magam is kicsit ördöginek éreztem a hangomat. Egy gyilkos hangját. - És mennyire élveztem! El sem tudod hinni, milyen jó volt, ahogy a vérük a padlóra folyt! Az a látvány, és ahogy könyörögtek - kacagtam ismét fel. Kezdtem érezni ugyanazt, amit azon az estén. Ölni akartam. De nem egyszerűen csak gyilkolni, hanem előtte megkínozni az áldozatom, fájdalmat okozni, hogy láthassam ismét a rémült tekinteteket, hallhassam a könyörgést, hogy hagyjam meg a tetves életüket.
  - Te egy szörnyeteg vagy, fiam - mondta ki, és az ajtóhoz hátrált. Egy vámpír sem volt még a Rejtekben, aki a saját vérrokonaival tette volna ezt, egyedül én. Mindenki itt tiszteli az emberi mocsadékok életét, ezért akarják megkímélni őket a vadászatoktól.
  - Az vagyok? Lehet. De élvezem ezt! - léptem közelebb. Tudtam jól, hogy ő nem fél tőlem, hiszen erősebb nálam, mivel idősebb. Nem is akartam bántani, egyszerűen csak tudatni vele, hogy valóban nem bántam meg. Láttam rajta, hogy értette, mégis félt. Nem tőlem, hanem attól, hogy a gyilkolásaim miatt a Vének eltesznek láb alól. De engem ez sem érdekelt.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Írj valamit, és választ kapsz! 😉