13. fejezet


     Bármi olyan információ, ami fontos lenne számodra, nincs ingyen. Ahogy megtudtuk Asamival, hogy Genki tud a teste hollétéről, átvette a helyem, és szinte hisztérikus módon támadta le Genkit, hogy mondja meg azonnal az infókat. Genki persze egy ideig húzta az agyát, és azóta sem mondja el neki.

"Még átgondolom, mit kérjek érte"

- írta le az utolsó üzenetét, majd egy perc múlva már nem volt elérhető. 
     Azóta két nap telt le, és még mindig nem tudjuk, hol keressük. Asami idegbajos, nekem pedig tűrnöm kell a kitöréseit, azonban mikor már az én családomnak szól be erőteljesen, nem bírom ki, hogy gondolatban ne ordítsak rá, hogy állítson magán. Teljesen kikészültünk már mindketten, és ez még csak fokozódik azzal, hogy a Rejtekben konkrétan sehol nem találjuk Genkit, aki úgy tűnik, jól szórakozhat magában.
     A fiú nincs a Rejtek közelében sem, ahogy megérzi az ottani jelenlétünket. Egyszerűen csak elmegy onnan, hogy véletlenül se fusson össze Asamival. Valóban tudja a test hollétét, de még nem tudja, mit kérjen az infóért. Pénzt? Vámpírként nem nagyon van rá szüksége, ráadásul az olyan átlagos dolog lenne, ő pedig legkevésbé sem szeret átlagosnak tűnni. Kérjen autót? Bár szereti a turbómotorok morajló hangját, de lekörözi a szuperkocsik gyorsaságát, hiszen vámpír. Attól még jó móka lenne. Vagy kérjen... engem? Az olyan lenne, mintha tárgyként gondolna rám, pedig a legkevésbé sem gondolkozik így. Ha meg is kaphatna, azt úgy akarná, hogy én is benne vagyok, nem pedig erőltetve a dolgokat.
     Maga sem tudja, mit jelentek neki, de nincs is sok ereje ezen gondolkodni, mert már a feje tele van a felesleges problémákkal, amik megoldásra várnak. Daiki nem tudja, hogy ő rájött abból az ominózus beszélgetésből, hogy hol van As teste. Csak nagy körvonalakban elmondta, poénkodott is közben, de Genkinek élesebb az esze, mint azt bárki gondolná, így hamar összetette a képet.

     A Rejtekbe érve azonnal belebotlott Daikibe, aki épp az egyik "szolgájával" beszélgetett. Mikor még nem látta meg a fekete hajú férfi a közeledést, a jelenlétét próbálta eltitkolni úgy, hogy a folyósó végén a fal mögé bújva elrejtőzött, és a beszélgetést próbálta kiszűrni a zajból. Nem volt egyszerű, mivel a vámpírok kifinomult hallásával nem csak Daikiéket hallotta, hanem más, a kastélyban lévő hangokat is.
  - Biztonságban van? - hallotta meg végül Dai kérdését, és a beszélgetésre koncentrálva próbálta a többi hangot kizárni a fejéből.
  - Igen. Minden a legnagyobb rendben, uram. A húga teste nem egyhamar fog a felszínre kerülni - válaszolta a Tanács tagjának csicskása. Felszínre? Biztos csak egy szófordulat, hogy ezzel biztosítsa, nem kerül elő mostanában.
  - A ládát lezártad? - tette fel a vezér a következő kérdést, Genki pedig a falat támasztva nem láthatta, ahogy amaz bólint egyet. - Helyes. Akkor most tűnés a szemem elől - fejezte be a beszélgetést a feketeség, majd a lépteinek hangja jelezte Genki felé, hogy Daiki közeledik.
     Úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. A folyósó egyik távolabbi pontjára suhant, majd lassabban elindult vissza a kiindulási helyére, így pont akkor ért a sarokhoz, mikor a barátja is. Úgy tett, nintha meglepődött volna, mintha nem is számított volna Daiki érkezésére, és tudta, nyert ügye van. Tökéletes színész volt, ha úgy akarta, ezt pedig gyakran ki is használta.
  - Daiki - biccentett a vezér felé, mire az egy halvány mosolyt villantott.
  - Mit keresel itt? - kérdezett rá, de Genki egy pillanatig sem hagyhatta, hogy megzavarja.
  - Csak a szobámba tartottam - mutatott abba az irányba, ahol a szobája van. Daiki biccentett, majd el akart lépni Gen mellett, aki még időben megszólalt. - Mostanában nem lehet látni a húgod.
     Daiki visszafordult, kissé villámló szemekkel nézett a legjobb spanjára. Genki tudta, ez amiatt van, mert azt mondta Asamira, hogy a húga, Daiki pedig ezt sosem nézte jó szemmel.
  - Egyhamar nem is fogod látni. Elmerült a depressziójának a medrében - nevetett fel, Genki pedig furán nézett rá.
  - Ezt hogy érted? - kérdezte végül meg, mire Daiki nevetése alább hagyott.
  - Sehogy. Asami nem tér vissza mostanában, a testét olyan helyre rejtettem, ahova a jelenlegi formájában nem tudna lejutni úgy, hogy ne ölje meg a kis védenckéjét - utalt rám unottan Dai, Genki pedig magában kezdte összerakni a képet.
     Asami testét egy ládába zárták, ezt kihallotta az előző beszélgetésből. Nem fog tudni visszatérni, mert ha közel lesz a testéhez, megöl engem. Genki szép sorjában szedte össze az információkat, majd egy gondolatnál megakadt. "Elmerült a depressziójának a medrében". Ezt mondta neki Daiki. Viszont ha bezárták egy ládába... És én meghalhatok a keresésben... Depresszió medrében... Meder... És ekkor rájött. Az óceánban van a test egy ládába zárva. Az a meder. És én azért fogok meghalni, mert a víz felettébb mély, különböző felszerelések kellenének a merüléshez.
     Csak néhány pillanat volt, míg rájött, Daiki pedig semmit nem is vett észre a változásból. 


Ha tetszett ez a fejezet is, iratkozz fel, hogy értesítéseket kapj a további fejezetekről, valamint lépj be a történet hivatalos Facebook-csoportjába, hogy velem és a többi olvasóimmal beszélgethess 😃

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Írj valamit, és választ kapsz! 😉